1941. december 13., 06:40
A szobában áporodott füstszag terjengett. A csukott ablakokon hallani lehetett az esőcseppek kopogását. A szoba egyik sarkát penész fedte. Az ágyon nyitott könyvek, szennyes ruhák hevertek jelezve, hogy a szobában lusta ember lakik. Az íróasztal környékén itt-ott eldobált papírlapok, kartondobozok. Az asztal előtti széken egy alak ült: magas, délceg, egyben erélyes alak. Csupán hátát látni. Borzas, vörösesbarna haját hátrasimította, fejét előrehajtotta, szemüvegét levette. A tollat letette, hátradőlt, szemeit megdörzsölte. Kezeit hátul összefonta, majd kacéran maga elé meredt. Levelet írt. Szomorú levelet. Száját mosolyra húzta, majd egy hang hallattszott az alsó szintről. A fiú a fejét a szék támlájára helyezte, és fejjel lefelé kémlelte a koszos ajtót. A hang egyre erősebben hangzott, majd már teljesen kivehetővé vált:
- Mr. Price!
A fiú sóhajtott egyet, majd szemüvegét felvette, a levelet begyömöszölte egy táskába, majd válaszolt:
- Megyek, Magdalena!
Lerohant az egykor még fehér lépcsőn, és szembetalálkozott a hang gazdájával, Magdalenával. Az asszony már a 60-as éveit tapossa, de még mindig ugyanaz a szigorú, tűzrőlpattant asszony, aki akkor volt, amikor még élt a férje, akivel többszörös szakítások után tértek jó útra. Magda sokszor szidta ivás miatt férjét, aki ezt a legjobb barátjára fogta. Mindig az asszony akarta elintézni a dolgokat, szerette kézben tartani az ügyeket. Amikor pedig a férj a saját lábára akart állni, Magdalena leszidta, és kezdődött az egész elölről. Sosem hagyta, hogy valaki a közelében kibontakozzon. Persze ha meg semmit sem csinál az illető, leszidja azért, mert nem segít neki. Ez a tulajdonság tette az egyébként kedves nőszemélyt ilyen utálttá. Amikor pedig a kedves férj meghalt, kiadatta a lakás felső szintjét, mivel elszegényedett. Eddig sem voltak olyan gazdagok, de két kereső fent tud tartani egy egyébként kis házat. De most még ételre sem volt pénze, nemhogy még egy szint üzemeltetésére...
Szóval kiadatta a lakása legfelső szintjét, amit az akkor még csak tizenhárom éves William vett meg. A fiú nagy szerencséjére a nő nem kérdezte meg, hogy dolgozik-e, így a legjobbnak minősült, és maradhatott. Míg a fiú kicsi volt, Magda tartotta el, és ezt Will mindig viszonozta neki. Mikor betöltötte a tizenhatot, dolgozni kezdett, és Magdalena kora miatt már csak ő dolgozott. Egyedül Will tisztelte és szerette az asszonyt.
- Hibátlan időzítés! - jelentette ki William.
- El fogsz késni! - olvasta a körmére az asszony.
- Tudom, tudom! Sietni fogok! - nyugtatta meg a fiú.
- Hány éves is vagy? - kérdezte az asszony a szemét hunyorítva.
- Húsz. - mosolygott a fiú.
Magda a mutatóujját Will elé tartotta, miközben kotorászott a fiókban. A fiú egyik lábáról a másikra helyezte át testsúlyát, mivel már elég régóta a folyosón állt.
- Á, megvan! - húzott elő a fiókból egy vékony, barna hengert, és William elé nyújtotta.
A fiú boldogan vette el, és tátott szájjal mustrálta a szivart. Száját mosolyra húzta, szemei csillogtak.
- Magdalena, maga egy istennő! - nevette.
- Megérdemled. Most szaladj, mert el fogsz késni! - mondta egy hatalmas mosoly kíséretével, ami az arcán ült.
Will elköszönt az asszonytól, majd kirohant az ajtón.
Az utcán szórakozottan rágyújtott a szivarra, majd hosszú léptekkel átment az út túloldalára. Közben vissza-vissza pillantott az egykoron fehérre meszelt házra.
Nemsokára el is érte az úticélt: egy nagy, fehér sátrat, ami már mérföldekről látszott a maga színével. Elgyomta a szivarját, majd besétált.
Bent erős gyógyszer és aszott vér bűz csapta meg az orrát, ennek ellenére mindenki sürgött-forgott a betegek körül. Sőt, talán eggyel többen is.
A sátor közepén egy lány ált, aki emelt fővel szigorúan mustrálta a dolgozókat. Ám amikor meglátta Willt, ez a szigorság eltűnt az arcáról, s fülig érő mosoly váltotta fel. Ő az, akivel William semmiképp sem akart találkozni. De ha már így áll, akkor kihasználja a helyzetet.
- Helló, szépfiú! - mondta a lány egy csábos mosoly kiséretével.
- Hol az apád? - terelte el a szót a fiú.
- Húzza a lóbőrt. Ilyenkor neked is azt kéne. De ha félsz, csak sikíts! - nevette.
- Nincs idő játszani, Samantha! - válaszolta szigorúan a fiú.
Hiába, kemény fából faragták. Sosem csalná meg szerelmét holmi beképzelt kislányért cserébe.
- Ha nem, hát nem. Talán ott segítségre szorulnak. És nem kértem a véleményed. - válaszolta sértődötten.
De Will az utolsó mondatát már alig hallotta, mivel sietős léptekkel a sátor bal része felé vette az irányt.
- Szia. - guggolt le az éppen egy sebesült kezét kötöző lányhoz, Mary-hez.
- Szia. - válaszolta a lány, miközben egygyors mozdulattal felkapta a fejét.
Will lassan végigsimította kézfejét a lány sápadt arcán, majd megkérdezte:
- Hogy van?
- A tegnapi naphoz képest jól. - válaszolta egy sóhaj kíséretében.
- És ő? - mutatott a sarokban fekvő halottra
- Ő bírta a legtovább. Három nap.
- Három nap? - csodálkozott a fiú.
- A mi egészségügyünkben ez rekord.
- És te? - kérdezte Will.
- Rosszabbul nem is lehetnék. -válaszolta a lány egy sóhaj kíséretével.
- Ne félj! Meggyógyulsz. - simította meg a lány sápadt arcát William.
- Bárcsak, William, Bárcsak.
- Hé, William Price! - szólította egy erős hang hátulról.
A fiú felállt, és a hadnagy felé vette az irányt.
- Uram! - tisztelgett.
Cooper hadnagy bólintott, majd ellentmondást nem tűrő hangon folytatta.
- Te mit keresel itt, holmi pornép között?
- Mit tennék?
A bent lévők kíváncsian fordultak a szócsata helyszíne felé.
A hadnagy egy fegyvert nyomott Will kezébe.
- És most kifele! - parancsolt rá.
- Miért én? - feleselt vissza.
- Mert minden más épeszű ember kint van! - szinte már ordított.
- És ha én nem vagyok épeszű? - itt nyelt egyet.
- Meddig folytatod még?! Egészségeseknek kint a helye! Vagy gyávának tartunk, és utadra bocsátunk!
A fiú kikerülte John Coopert, majd először a hadnagyra, aztán pedig Mary-re pillantott, és lassan, hátrafele lépkedve, fejet csóválva kilépett a szabad ég alá.
Az eset mindenkit megrémisztett. Még sosem látták ilyennek a hadnagyot, ráadásul az általában nyugodt Willel. De tény és való, hogy William most makacs volt, s makacsságával kihúzta Johnnál a gyufát.
- Rendben, tegyétek a dolgotokat! - bocsátott mindenkit munkára Cooper hadnagy egyetlene, Samantha, aki az apját karon ragadta, és elsétált vele a szobája felé.
- Mr. Price!
A fiú sóhajtott egyet, majd szemüvegét felvette, a levelet begyömöszölte egy táskába, majd válaszolt:
- Megyek, Magdalena!
Lerohant az egykor még fehér lépcsőn, és szembetalálkozott a hang gazdájával, Magdalenával. Az asszony már a 60-as éveit tapossa, de még mindig ugyanaz a szigorú, tűzrőlpattant asszony, aki akkor volt, amikor még élt a férje, akivel többszörös szakítások után tértek jó útra. Magda sokszor szidta ivás miatt férjét, aki ezt a legjobb barátjára fogta. Mindig az asszony akarta elintézni a dolgokat, szerette kézben tartani az ügyeket. Amikor pedig a férj a saját lábára akart állni, Magdalena leszidta, és kezdődött az egész elölről. Sosem hagyta, hogy valaki a közelében kibontakozzon. Persze ha meg semmit sem csinál az illető, leszidja azért, mert nem segít neki. Ez a tulajdonság tette az egyébként kedves nőszemélyt ilyen utálttá. Amikor pedig a kedves férj meghalt, kiadatta a lakás felső szintjét, mivel elszegényedett. Eddig sem voltak olyan gazdagok, de két kereső fent tud tartani egy egyébként kis házat. De most még ételre sem volt pénze, nemhogy még egy szint üzemeltetésére...
Szóval kiadatta a lakása legfelső szintjét, amit az akkor még csak tizenhárom éves William vett meg. A fiú nagy szerencséjére a nő nem kérdezte meg, hogy dolgozik-e, így a legjobbnak minősült, és maradhatott. Míg a fiú kicsi volt, Magda tartotta el, és ezt Will mindig viszonozta neki. Mikor betöltötte a tizenhatot, dolgozni kezdett, és Magdalena kora miatt már csak ő dolgozott. Egyedül Will tisztelte és szerette az asszonyt.
- Hibátlan időzítés! - jelentette ki William.
- El fogsz késni! - olvasta a körmére az asszony.
- Tudom, tudom! Sietni fogok! - nyugtatta meg a fiú.
- Hány éves is vagy? - kérdezte az asszony a szemét hunyorítva.
- Húsz. - mosolygott a fiú.
Magda a mutatóujját Will elé tartotta, miközben kotorászott a fiókban. A fiú egyik lábáról a másikra helyezte át testsúlyát, mivel már elég régóta a folyosón állt.
- Á, megvan! - húzott elő a fiókból egy vékony, barna hengert, és William elé nyújtotta.
A fiú boldogan vette el, és tátott szájjal mustrálta a szivart. Száját mosolyra húzta, szemei csillogtak.
- Magdalena, maga egy istennő! - nevette.
- Megérdemled. Most szaladj, mert el fogsz késni! - mondta egy hatalmas mosoly kíséretével, ami az arcán ült.
Will elköszönt az asszonytól, majd kirohant az ajtón.
Az utcán szórakozottan rágyújtott a szivarra, majd hosszú léptekkel átment az út túloldalára. Közben vissza-vissza pillantott az egykoron fehérre meszelt házra.
Nemsokára el is érte az úticélt: egy nagy, fehér sátrat, ami már mérföldekről látszott a maga színével. Elgyomta a szivarját, majd besétált.
Bent erős gyógyszer és aszott vér bűz csapta meg az orrát, ennek ellenére mindenki sürgött-forgott a betegek körül. Sőt, talán eggyel többen is.
A sátor közepén egy lány ált, aki emelt fővel szigorúan mustrálta a dolgozókat. Ám amikor meglátta Willt, ez a szigorság eltűnt az arcáról, s fülig érő mosoly váltotta fel. Ő az, akivel William semmiképp sem akart találkozni. De ha már így áll, akkor kihasználja a helyzetet.
- Helló, szépfiú! - mondta a lány egy csábos mosoly kiséretével.
- Hol az apád? - terelte el a szót a fiú.
- Húzza a lóbőrt. Ilyenkor neked is azt kéne. De ha félsz, csak sikíts! - nevette.
- Nincs idő játszani, Samantha! - válaszolta szigorúan a fiú.
Hiába, kemény fából faragták. Sosem csalná meg szerelmét holmi beképzelt kislányért cserébe.
- Ha nem, hát nem. Talán ott segítségre szorulnak. És nem kértem a véleményed. - válaszolta sértődötten.
De Will az utolsó mondatát már alig hallotta, mivel sietős léptekkel a sátor bal része felé vette az irányt.
- Szia. - guggolt le az éppen egy sebesült kezét kötöző lányhoz, Mary-hez.
- Szia. - válaszolta a lány, miközben egygyors mozdulattal felkapta a fejét.
Will lassan végigsimította kézfejét a lány sápadt arcán, majd megkérdezte:
- Hogy van?
- A tegnapi naphoz képest jól. - válaszolta egy sóhaj kíséretében.
- És ő? - mutatott a sarokban fekvő halottra
- Ő bírta a legtovább. Három nap.
- Három nap? - csodálkozott a fiú.
- A mi egészségügyünkben ez rekord.
- És te? - kérdezte Will.
- Rosszabbul nem is lehetnék. -válaszolta a lány egy sóhaj kíséretével.
- Ne félj! Meggyógyulsz. - simította meg a lány sápadt arcát William.
- Bárcsak, William, Bárcsak.
- Hé, William Price! - szólította egy erős hang hátulról.
A fiú felállt, és a hadnagy felé vette az irányt.
- Uram! - tisztelgett.
Cooper hadnagy bólintott, majd ellentmondást nem tűrő hangon folytatta.
- Te mit keresel itt, holmi pornép között?
- Mit tennék?
A bent lévők kíváncsian fordultak a szócsata helyszíne felé.
A hadnagy egy fegyvert nyomott Will kezébe.
- És most kifele! - parancsolt rá.
- Miért én? - feleselt vissza.
- Mert minden más épeszű ember kint van! - szinte már ordított.
- És ha én nem vagyok épeszű? - itt nyelt egyet.
- Meddig folytatod még?! Egészségeseknek kint a helye! Vagy gyávának tartunk, és utadra bocsátunk!
A fiú kikerülte John Coopert, majd először a hadnagyra, aztán pedig Mary-re pillantott, és lassan, hátrafele lépkedve, fejet csóválva kilépett a szabad ég alá.
Az eset mindenkit megrémisztett. Még sosem látták ilyennek a hadnagyot, ráadásul az általában nyugodt Willel. De tény és való, hogy William most makacs volt, s makacsságával kihúzta Johnnál a gyufát.
- Rendben, tegyétek a dolgotokat! - bocsátott mindenkit munkára Cooper hadnagy egyetlene, Samantha, aki az apját karon ragadta, és elsétált vele a szobája felé.
